„HA AZ EMBER VALAMIT JÓL CSINÁL, ANNAK LESZ EREDMÉNYE”

Markó Lászlóval, a MOMIJI Japán Nyelviskola alapítójával és vezetőjével beszélgettem a japán nyelv és kultúra magyarországi helyzetéről, arról, hogy hogyan lesz az emberből az egy japán nyelviskola alapítója, és hogy milyen lehetőségei vannak valakinek a japán és keleti kultúrák szak elvégzése után. Kiderül az is, hogy mit üzen László a jelenlegi japán szakosok számára.

Halász Dóra Vera: Hogyan lettél a japán nyelvet kedvelő, keleti harcművészetek iránt érdeklődő fiatalból a jelenleg egyetlen, kizárólag japán nyelv oktatására és a japán kultúra közvetítésére szakosodott nyelviskola alapítója, vezetője? 

Markó László: A keleti harcművészetek sok mindenki számára vonzóak, de persze nem mindenki alapít később japán nyelviskolát. Én tulajdonképpen teljesen véletlenül kezdtem aikidozni. Nagykanizsáról származom, ahol nem volt óriási kínálat, ha az ember harcművészetet akart tanulni. Egy szórólapon láttam kiírva, hogy aikidooktatás. Elmentem…, ott ragadtam. Ez 18-19 éves koromban volt, a katonaság alatt. Innen indult a japán kultúra majd a nyelv iránti érdeklődésem. A folyamat valahogy úgy ment, hogy a harcművészeti vonal erősített a nyelvtanulásra, majd a nyelvtanulás a harcművészetre. Később a nyelvismeret segítségével egyre több eredeti információt tudtam szerezni az aikidoról, majd a katoriról. Ez az összefonódás azóta is tart.

Még a károlis egyetemi évek alatt kezdtem magyart tanítani japánoknak, később pedig magyaroknak japánt. Szóval a nyelvoktatáshoz kapcsolódásom elég régi. 2007-ben pedig egy nyelviskola létrehozásában láttam lehetőséget. Egyébként most már harcművészet oktatásával is foglalkozom, ha nem is nagy óraszámban.

Halász Dóra Vera: Milyen voltál kisgyereknek? Már akkor is látszott rajtad a keleti filozófiák iránt fogékony gondolkodásmód?

Markó László: Szerintem nem. Kisgyerek korom óta sportoltam, úsztam és vizilabdáztam. Két nővérem van, legkisebb gyerekként a család kis kedvence voltam. A katonaság nagy váltás volt számomra. Azóta pedig folyamatosan igyekszem változni. Kevésbé kontrollálni mindent, többet engedni.

Halász Dóra Vera: Biztosan sokat számít, hogy munkából mentél egyetemre, ez gondolom segít abban, hogy megbecsüld a továbbtanulás lehetőségét, meghatározta az egyetemista léthez való hozzáállásodat. Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre?

Markó László: Természetesen ez meghatározó tényező volt. Nem volt könnyű bekerülni a szakra, a felvétel előfeltétele volt a japán nyelvtudás, és a Károlin akkor még saját belső felvételi volt írásbeli és szóbeli vizsgával. Az első évet kb. 15-en kezdtük, többségünk már felnőttként, nem egy hallgatónak családja is volt már. Az egyetem nekem a második ifjúság volt. Az addigi napi munkába járás után egyszer csak az lett a munkám, hogy egyetemre járjak, tanuljak, könyvtárba menjek. Ez egy igazán boldog időszak volt.

Mindenképpen kiemelném a hozzáállást. Az egyetemen voltak olyanok, akiknek semmi nem tetszett, megkérdőjelezték, miért pont ezt vagy azt kell tanulni. Aztán voltak, akiknek szinte minden tantárgy valamiképpen érdekes volt – közéjük tartoztam én is -, és csak az volt a lényeg, hogy szívják magukba a tudást. Akkoriban kötelezőek voltak a vallástörténet és vallásfilozófia órák minden károlis számára. Voltak ezeken kívül kötelezően választható órák, amik szintén nyitottabbá tudták tenni az ember gondolkodásmódját. Abban, hogy én ennyire megbecsültem, hogy tanulhatok, egész biztosan szerepet játszott az, hogy előtte dolgoztam.

Az egyetem épületei elég sokfelé helyezkedtek el: sokat vándoroltunk a Reviczky utcából más környékbeli épületekbe, időnként pedig a pedagógia és pszichológia órákra a Bécsi útra. A japán szakon akkoriban nagyon családias volt a hangulat, mindenki ismert mindenkit, és gyakorlatilag egy nagyobb szobába befért az egész évfolyam. Sokat ismerkedtünk a többi bölcsész szakos hallgatóval is. A tanárokkal is elég közeli viszonyban voltunk, személyesen ismertek mindannyiunkat. Igaz, lógni sem lehetett, cserébe viszont többnyire meg is tudtunk beszélni mindent.

Mára átalakult a szak is: jelenleg Keleti nyelvek és kultúrák, japán szakirány lett a neve, és szélesebb körű, kevésbé kizárólag a japán nyelvről és kultúráról szóló ismereteket ad, természetesen ennek megfelelően magával a japán nyelvvel nem foglalkoznak olyan mélységben, mint korábban. Változott az is, hogy már nem feltétele a nyelvtudás a bekerülésnek. Az osztott képzés miatt is teljesen más lett a szak, szerintem a mostani diákoknak emiatt nehezebb dolguk van.

Halász Dóra Vera: Egy évet nemrégiben kutatással töltöttél Japánban. Mi változott azóta? Mit változtatott rajtad ez az egy év?

Markó László: Japánban nagyon jellemző az a hozzáállás, mondhatni pedagógiai szemlélet, hogy a hallgató oldja meg a dolgokat a saját erejéből, jöjjön rá, hogy hogyan tovább. A tanár jelen van, rendelkezésre áll, de talán még magát a feladatot sem mondja el. Inkább vár. Kivárja, hogy te magad mit látsz, mit kezdesz azzal a valamivel.

Nagyon érdekes tapasztalatom volt ezzel kapcsolatban. A kutatóintézetben, ahol tanultam, azzal szembesültem, hogy azon a szinten – tudásban, kutatásban – ahol éppen tartok, nagyon szívesen segítenek, ellátnak információval, de az előrébb, feljebb lépéshez nem adnak kapaszkodót. Ha én magam megléptem a következő lépcsőt, akkor azonnal kaptam többletinformációt, kutatási anyagokat, és kinyílt az a szint is. Előre, készen azonban semmit nem nyújtanak. Persze ez igen frusztráló tud lenni, különösen, ha adott egy időkeret, amibe bele kell férnie egy csomó mindennek. Hosszú távon viszont nagy önállóságra nevel. Úgy hiszem, az alapoktatásra viszont még mindig egyértelműen a frontális tanítási mód, ismeretátadás, a tesztjellegű számonkérés a jellemző.

Halász Dóra Vera: Kik jönnek hozzátok japánt tanulni? És milyen változást látsz abban az évek során, hogy kit mi hoz a japán kultúra, nyelv közelébe?

Markó László: Fiatalkoromban, illetve amikor foglalkozni kezdtem a japán nyelvvel, még nem volt jellemző az animációs filmek jelenléte Magyarországon. Nagyjából a 2000-es évek elején jött be olyan tévécsatorna, ami kifejezetten animációs filmeket vetített, akkor volt egy nagy robbanás ezen a téren.

A nyelviskolát tekintve korosztályban, motivációban is elég széles a skála. A jelentkezőknél végzünk egy egyszerű felmérést, hogy mi érdekli a japán kultúrán belül. Nagyon nagy hányad bejelöli a rajzfilmek, képregények, sorozatok rubrikát. Jellemző még a szimplán nyelvi érdeklődés, és létezik olyan is, aki sokadik idegen nyelvként választja a japánt. Sokaknak valamilyen hobbija kapcsolódik a japánhoz, amihez jól jön egy kis nyelvi, kulturális háttértudás. Ez lehet anime, manga, harcművészet, sport, más művészetek, divat. És egyre többen jönnek a japán gasztronómia iránt érdeklődőek.

Ebben fel lehet ismerni tendenciákat. Amikor 2007-ben elindult a nyelviskola, akkor még kisebb arányban voltak a popkultúra irányából érkezők, az utóbbi tíz évben lett ez a legtöbbeket motiváló érdeklődési kör. A legutóbbi időben pedig gyakori, hogy általánosan a keleti kultúrák, nyelvek iránt érdeklődnek a fiatalok, és ezek közül csak egyik a japán. Növekedni látszik azok száma is, akik a munkájukhoz szeretnék valamiféleképpen használni a nyelvet. Japán érdekeltségű cégeknél gyakran elvárnak egy alap japán nyelvtudást, vagy legalább a japán kultúra, etika alapjainak ismeretét.

Azt figyeltem meg, hogy átlagban az emberek 3-4 kurzus erejéig maradnak. Akik ennél tovább folytatják komoly kitartássa, őket már általában maga a nyelv és a japán kultúra is kifejezetten érdekli.

Van egy teljesen másik vonal is: aki csak éppen szeretne valami újat, valami mást kipróbálni, és a japánt kezdi el. Érdekes módon közülük is többen megmaradnak, sőt vannak, akik később jelentkeznek japán szakra. Ezek a fiatalok gyakran az egyetemi japán szakot is úgy képzelik el, mintha egy popkultúra szak volna. Itt persze az elvárások nem mindig találkoznak a kínálattal.

A magyar, mint idegen nyelv iránt a japán nyelvűek részéről ritkábban felsővezetők, gyakrabban zeneakadémisták és háziasszonyok érdeklődnek, akik hosszabb ideig élnek, tanulnak itt, és szeretnének magyarul is tudni valamennyire.

Halász Dóra Vera: Jelenleg Magyarországon nincsen japán nyelvből tanárképzés. Hogyan lehet akkor japántanárt találni? Kik taníthatnak japánt például egy középiskolában?

Markó László: Igen, ez egy komoly probléma. Most már jóformán 7 éve nincsen idehaza japán-nyelvtanár képzés. Az akkreditációs folyamat során egyik egyetem sem tudott minden kitételnek megfelelni, ezért elveszítették a jogot a tanári szak indítására. Tehát Magyarországon nem szerezhető japán tanári diploma, külföldön megszerzett tanári diplomát pedig nem ismernek el. Ez egy patthelyzet.

Japán nyelvet hivatalosan, tehát például közoktatási intézményben azok taníthatnak, akik még 7 évvel ezelőtt, vagy annál régebben szereztek japán tanári diplomát. Én emiatt tanítok egy középiskolában is, mert nem találtak japánt tanárt, akit fel tudtak volna venni.

Tagja vagyok a Magyarországi Japánnyelv-oktatók Társaságának is, ami a legnagyobb szakmai szervezet ezen a téren, és japánnyelv-tanárok és anyanyelvi tanárok is tagjai. Itt szintén központi kérdés évek óta ez a lehetetlen helyzet. Egyelőre nincsen erre a problémára megoldás, bár az egyetemek nagyon szeretnének a tanári képzésre visszatérni.

Halász Dóra Vera: Van olyan dolog, amivel szívesen foglalkozol, és nem a japánhoz kapcsolódik? 🙂

Markó László: Nem nagyon van határ munka és hobbi között számomra. Teljesen ebben élek. Még a harcművészet is a japán kultúrához kapcsolódik. Szeretek japán dolgokat gyűjteni. Kerámiákat, egyéb, a teázáshoz szükséges eszközöket. Régóta pipázom, az utóbbi időben régi pipákat és tajték pipákat kezdtem el gyűjtögetni.

Hogyan hat a saját családodban a gyereknevelésre például ez a “japánosság”. Átviszel belőle valamit?

Markó László: A párom szintén japán szakos volt, az egyetemen ismerkedtünk meg, így kettőnk között ez egy közös pont. Az biztos, hogy a japán kultúra ilyen mélységű ismeretével egy másik szemléletrendszer is rendelkezésemre áll. Nem jellemző, hogy direk valamit, csak azért mert a japánok úgy csinálják, én is úgy csinálom, de vannak olyan alap dolgok, amik nagyon szimpatikusak. Egyszer beszélgettünk a japán mesteremmel a gyereknevelésről, hogy ki mit tart fontosnak. Ő például azt emelte ki, hogy nagyon lényeges számára, hogy reggel a lányával úgy indítsák a napot, hogy határozottan, vidáman köszöntik egymást. Ez például ha nem is kiemelten japán eredetű, de nagyon szép rituálé…

Halász Dóra Vera: Mit mondanál a mostani japán szakosoknak?

Markó László: HAJRÁ! 🙂 . Leginkább ezt tudom mondani. Én, ahogy korábban említettem, kicsit idősebb koromban kerültem egyetemre. Előtte voltam katona, dolgoztam évekig, és már felnőttként jelentkeztem japán szakra. Ez biztosan számít abban, hogy hogyan látom a világot. Ugyanakkor azt gondolom, hogy aki jól csinálja, aki jó abban, amit csinál, van hozzá jó nyelvtudása, az valamilyen módon tud profitálni ebből. Akár tudományos területen, akár a nyelvtudás használatával. Jelenleg 110-120 japán cég működik Magyarországon, amelyek potenciális munkalehetőséget jelentenek. Szerintem manapság nincs akkora jelentősége, hogy pontosan mit tanul az ember, sokkal fontosabb a pozitív közeg, az információszerzés lehetősége, a kapcsolatok kiépítése. Én hiszek benne, hogy ha az ember valamit csinál és azt jól csinálja, akkor annak lesz eredménye. Szerintem akár Magyarországon is el lehet helyezkedni, külföldről nem is beszélve.

Budapest, 2018. október 11.